2017. március 2., csütörtök

A lábakat mosó szeretet

Tintoretto: A lábmosás

Camus vallja egyik könyvében: hogy elviselhessem a világot, szükségem van a holdra, a boldogságra vagy a halhatatlanságra; valamire, ami talán őrültség, de nem erről a világról való.
Az Utolsó Vacsora termében ilyet találunk. Jézus mossa apostolai lábát. Testévé változtatja a kenyeret. S innen megy az Úr az olajfák közé és sír.
A világ elviseléséhez szükségünk van erre a lábakat mosó Szeretetre. A hozzánk hajló Szeretetre. A szeretetre, amely kenyérré lett értünk. Nem a világból való az ilyen Szeretet. Kell nekünk. Megtaláljuk nagycsütörtökön Krisztus szívében.
És amikor nincs nagycsütörtök? Akkor nekünk, keresztényeknek kell nem evilági szeretetben élnünk. Ő akarja: „Példát adtam nektek, hogy amit én tettem veletek, ti is úgy cselekedjetek. Amint én szerettelek benneteket, ti is úgy szeressétek egymást.”
Csak akkor elviselhető a világ, ha szolgáljuk egymást, lehajlunk egymás gyengeségeihez, poros lábaihoz, nyűgös gondjaihoz, idegességeihez, bűneihez, rútságaihoz.
Kenyérré nem válhatunk, de adnunk kell erőnket, gondolatainkat, segítségünket, pénzünket, ajándékainkat, amelyekben mi vagyunk. – Életévé lenni másoknak, legalább egynek, kettőnek, néhánynak.
Értem már Jézus, nagycsütörtöki parancsodat. Értem, és Te kellesz nekünk, nem a hold, a csillagok, nem a boldogság, nem a halhatatlanság, nem valami emberi őrültség, hanem lábunkat is kész megmosni szereteted.
Te kellesz, aki nem e világból való, de e világban szerető, hozzánk hajló Szeretet vagy. Kenyerünkké leszel és sírsz értünk.
Uram, hogy elviselhető legyen ez a világ, nekünk is így kell szeretnünk egymást…

Mikor lesz bennünk lábakat megmosó szeretet?
Mácz István