Mikor minden sugár elapad, és rád borul az éj,
magányod sűrűjében csak szomorú csönd zenél,
lelkeden feszül a bánat, néma könny szíveden,
bánattal telt szemeidben tükrözödik a végtelen.
Mikor minden út messze szalad, ködben még a cél,
homályodban tapogatózva nem találod a fényt,
elvesztetted az ösvényt, lábad hamis nyomokba tért, de pislákoló lélek-lángod így is Istené.
Én, az Úr elfogadlak, ne félj, vérem érted adtam,
szikla-szívedért, porba hulló,magányos harcaidért,
Mert szeretlek teljes lényemmel, ismerem bünös utaidat, rejtett könnyeidet, Én így is elfogadlak!
