Kapcsolatok

Aranyosi Ervin: Az igazi gazdagság

Mi is a gazdagság? Nagy vagyon, sok ékszer?

Fel lehet-e fogni földhöz ragadt ésszel?

Mi az élet célja? Kincseket szerezni?

Eldugni más elől, hogy ne lássa senki?

Úgy hiszem, világunk sokkal szebb hely volna,

ha az ember léte nem a pénzről szólna,

nem gebedne bele senki a munkába

s nem az “élne csak jól”, kinek lóg a lába.

A gazdagok szerint csak az a sikeres,

aki éjjel nappal milliókat keres.

S lám, ami a furcsa, a szegény is hiszi,

hogy majd sok munkával biztos sokra viszi.

Még a gyermeknek is folyton azt tanítja,

hogy a szép életnek tanulás a nyitja.

Ám aki dús gazdag, inkább mást tanácsol,

nem a tudós gazdag, – az, aki harácsol.

Nem kell megszakadni, sem a szánkat tépni,

mások hátán egyre magasabbra lépni!

Mikor magasan vagy, lezuhanni könnyebb,

mindent elveszítve hullhat majd a könnyed.

Hát mi a gazdagság? Nézzük józan szemmel!

Mikor felszabadult, és boldog az ember.

Az öröm forrása a szívünkből fakad,

sok-sok szeretettel tedd gazdaggá magad!

Tégy az emberekért, alkoss szebb világot,

műveld meg a földed, nevelj szép virágot!

Engedd, hogy mindenki úgy tegye a dolgát,

hogy megmutathassa jóember mivoltát!

Használja fel bátran fénylő tehetségét,

ne szorongva várja a munkaidő végét.

Mutassa mindenki, hogy mire is képes,

mihez van tudása, mihez kedvet érez.

Nem is tanítanék haszontalan dolgot,

elvont tudománytól egy gyerek sem boldog.

Olyat tanítanék, mihez kedvet érez,

ami közel állhat alkotó szívéhez.

A monoton munkát végezzék a gépek!

Robot robotoljon, ne rabszolga népek!

Az ember alkosson, szívét beleadva,

s lelje csak örömét a szép feladatban.

S aki alkotni tud, az tanítson mást is,

s olyan adja tovább eztán a tudást is,

mert csak egy módon tud fejlődni az ember,

ha megnyitja lelkét, s így él, szeretettel.

Hát, mi a gazdagság? Nehogy elfelejtsem,

a szép gondolatot sötét kútba ejtsem!

Bizony a gazdagság ma is azt jelenti,

ha egymásért élünk és nem ural senki.

Gazdagság az idő, s nem mérhető pénzben,

mikor a munkámban örömömet érzem,

látom kezem alatt új életre kelni,

s hagynak teremteni, szépen remekelni.

Azt, amit teremtek, szívből adom másnak,

jövőnek alkotok, nem az elmúlásnak.

Adok is, kapok is, s közösen használjuk,

egymásért teremtve angyalokká váljunk!

Az igaz gazdagság ott van a családban,

a közös percekben, békés boldogságban,

szeretet vízében merítkező szívben,

lélek-szivárványként oltalmazó ívben.

Megnő gazdagságunk mikor kiterjesztjük,

mikor nemzetünket magunk köré vesszük,

így alkotva népet, egy nagyobb családot,

gazdagítva ezzel ezt a szép világot

Adventre készülve lélekben

Adventben is felfedezhetjük hogy a gazdagság belül van.

Elkezdődtek a karácsonyi vásárlásra ösztökélő reklámok a tévében, interneten, újságokban. Nincs is ezzel baj, mert lepjük meg szeretteinket ajándékkal hiszen jó látni az arcukat (jó esetben ha eltaláltuk amit szerettek volna) ahogy megörülnek a régen várt ajándéknak. Ne vigyük túlzásba viszont az egymásra túllicitálós ajándékokat az enyém nagyobb szebb, és nem jó összehasonlítani sem a másiktól kapott ajándék értékét sem.

Mézeskalács koszorú

Szerintem nagyon szép ha valaki ízlésesen feldíszíti a lakását és ezzel is készül és emlékezteti a családját az adventi időszakra a karácsony várásra, Jézus Krisztus születésére. 
Az adventi időszak ne arról szóljon, hogy erőn felül takarítunk díszítünk, főzünk, sütünk, mert akkor mire elérkezik a várva várt karácsony este, mi úgy rogyunk le egy fotelbe és bár örülünk(vagy csak annak, hogy mindennel elkészültünk) és arra gondolunk, de jó lenne egy keveset pihenni, így viszont elveszítjük az ünnep örömét. Adventi időszakban is próbáljunk elcsöndesedni és Istenre figyelni.

Az advent, a várakozás, a vágyakozás ideje. Nekem a várakozás mindig nehéz, sokszor türelmetlen vagyok siettem az időt, de amikor már itt karácsony este bizony akkor jövök rá milyen jó lett volna ha még hosszabb lett volna a várakozás. Használjuk ki az időt amíg várunk és mélyedjünk el Isten igéjében.

Adventben különösen szeretnénk megajándékozni a Istent – például az időnkkel. Lehet hogy a családunknak is az időnkre volna a legnagyobb szüksége?
Kérdezzük meg Istent: Mit akarsz ajándékozni a házastársamnak és a gyerekeimnek általam? Vegyük észre, mi a jó valóban a társuknak, és mi a jó valóban a gyermekeinknek! Ne a külső elvárásoknak akarjunk megfelelni, keressük azt, ami a másiknak fontos, ami neki hiányzik.
És kívánom, hogy legyünk tudatában annak, hogy Isten szereti a házastársunkat és a gyermekeinket, úgy ahogy vannak. Szeressük mi is őket úgy!
Képzeljük el a társunkat és lássuk mögötte Istent, aki rámosolyog, és nagyon szereti őt a hibáival együtt. És tegyük ugyanezt a gyermekeinkkel, egyenként. Ha ezt minél többször tesszük, már nem tudunk e nélkül a gondolat nélkül imádkozni.

Legyen 2015. adventjében ez az igénk:

Várjad az Urat, légy erős; bátorodjék szíved és várjad az Urat.

Zsoltárok 27:14

Házaspárok útja Óbudavár! Itt jártunk!

Az erdei séta során végigjárhatjuk a párunkkal közös életünk útját a megismerkedéstől kezdve. Elgondolkozhatunk rajta vajon mi most hol tartunk az életünkben, éppen melyik szakaszát éljük a kapcsolatunknak.  Minden állomásnál érdemes megbeszélni, hogy számunkra mit jelentek az ott leírtak.

1. állomás

Társ nélkül, mint az olló egy fele – csonkák voltunk. Aki fél az fél – sóvárogtunk a teljességre. Vágyakozva kerestük énünk hiányzó felét valaki másban. Talán göröngyös volt az út, míg egymásra találtunk, de a hibákból, csalódásokból

okultunk, érettebbé váltunk.

2. állomás

Az otthonteremtésről a Gondviselés jut eszünkbe. Jó látni körülöttünk

a családokat, hogy akik belevágtak az otthonteremtésbe, legyen az építkezés

vagy kalandos lakás vásárlás, mára már a szép otthonukban lakhatnak.

Az út a saját lakás vagy ház megteremtéséig nem sima, hanem göröngyös.

3. állomás

Az ember házakat épít, hidakat emel a folyók fölé, szuperszonikus repülőgépeket

gyárt. Azonban ezek egyik  sem olyan hatalmas alkotás, mint amikor átélhettük, hogy az Isten teremtő munkatársai vagyunk. Gyermekeket kaptunk Tőle ajándékba. Érezhettük, hogy használ minket. Nagyon szép és mély érzés volt,

hogy egy új emberi életet adott nekünk. Megtapasztalhattuk az Ő bizalmát bennünk, hogy ekkora kincset bízott ránk.

4. állomás

Mindig újra megterheljük egymást. Nemcsak a bűneinkkel, hanem a hibáinkkal, a rossz szokásainkkal, az érzéketlenségünkkel… Csalódást és fájdalmat okozunk. Ez hozzá tartozik az emberi élethez, de ezt időnként rendbe kell tenni. Tudnunk kell megbocsátani egymásnak. Hányszor? Mindig, és soha fel nem emlegetve a másiknak.

5. állomás

Panaszkodunk, szomorkodunk, ha nehézség ér bennünket. Pedig sokszor tapasztaltuk már, hogy Istenünk a nehézségeink által is vezet minket. A

nehézségekben a családunk összekovácsolódik, megerősödik, de ha nem figyelünk Istenre lehet, hogy szétesik és a kapcsolataink tönkremennek. Átértékelődnek az ügyeink. Hirtelen lényegtelennek tűnnek azok a dolgok, amelyek miatt addig aggodalmaskodtunk. Rájövünk, hogy mi az igazán fontos…
Küzdelmeink során egymást még jobban megismerhetjük, felfedezhetünk addig rejtett tulajdonságokat, érzéseket.

6. állomás

Gyermekeinket nem magunknak neveljük Ők, nem a mi tulajdonaink. Vissza kell, hogy vezessük gyermekeinket Istenhez. Azt szeretnénk, ha boldogok lennének, ez pedig csak úgy lehetséges, ha Istent megismerik és megszeretik.Tapasztaljuk, hogy a gyermekeinket csak úgy tudjuk nevelni, ha mi magunk is nevelődünk, életünkkel példát adunk. A jó nevelő legfőbb feladata

önmaga csiszolása. Feladatunk, hogy a gyermekeinkben is elrejtett

isteni akarat kibontakozását elősegítsük.

7. állomás

Már nem vagyunk olyan fiatalok, fizikai teljesítőképességünk sem a régi, talán már vannak egészségügyi problémáink is. Túl vagyunk az életünket alapvetően meghatározó eseményeken: a házasságkötésen, az otthonteremtésen, a gyermekáldáson, a hivatásválasztáson. Nincsenek már világmegváltó terveink – ez a mai fiatalok dolga. A gyerekeink lassan kirepülnek. Hát ennyi lenne? Pedig még sok mindenre képesnek érezzük magunkat. Hogyan tovább?  Ez az életközép-krízis.

Miközben átéljük Istent nap mint nap életünk apró eseményei mögött, képesek

leszünk a saját életünkkel Őt jelenvalóvá tenni a világban. Ez a feladata ennek az

életszakasznak. Pál  apostol ezt így fogalmazza meg: 

„Élek ugyan, de nem én, hanem Krisztus él bennem.” (Gal 2,20)

8. állomás

Nagy segítség, ha találunk hasonló gondolkodású házaspárokat, akikkel együtt törekedhetünk az egyre tökéletesebb, mind inkább Istennek tetsző házaséletre.

Nagy élmény megtapasztalni egymástól, hogy a gondviselő Isten kit hogyan vezet. Szép észrevenni, hogy a Isten a házasságokat milyen sokféle kegyelemmel áldja meg. Van, aki az imádságban kitartó, van, akinek rendkívüli türelme van a gyereknevelésben, van, aki szolgáló szeretettel áll társa mellett annak nehéz időszakában, van, aki fáradhatatlanul szól Isten jóságáról környezetében… De felszabadító azt is megtudni, hogy a látszólag gondtalan párok is küzdenek nehézségekkel, és keresik a megoldásokat.

9. állomás

Isten sokszínűnek, egyedinek teremtett bennünket, és saját, személyre szabott küldetést ajándékozott nekünk. Nem céltalanul jöttünk a világba, hanem feladatra születtünk. Vajon mi az én küldetésem, milyen küldetést szánt nekem az Isten?

Ezt nem könnyű felismerni a mai rohanó világban. A küldetésünkhöz képességeket is ajándékozott nekünk az Isten. Ha keressük a képességeinket,

közel jutunk a küldetésünkhöz. Elcsendesedve, imával figyeljük a jeleket a mindennapokban, hogy helyesen érzékeljük a ránk váró feladatokat!
A házasságunk tükör a világ felé, melyben mások megláthatják a hitünket.

10. állomás

Amikor házasságot kötöttünk, úgy éreztük, célba értünk, de a házasságkötés startot is jelentett számunkra, ahonnan a közös életünk elkezdődött. Fiatal házasként felnagyítottuk azokat a tulajdonságokat, melyeket a társunkban vonzónak találtunk, szinte álmaink hercegét, királylányát láttuk benne. Csodát

vártunk egymástól, azonban ahogy telt az idő, elhalványultak a jó tulajdonságok, és előtérbe kerültek a hibák, csalódások következtek.
Sose felejtsük el, idézzük fel azt, amiért beleszerettünk a társunkba annak idején!

11. állomás

Eljött az ideje annak, hogy „kölcsönkapott” gyermekeinket elengedjük a saját útjukra. Már nem foghatjuk a kezüket és nem védhetjük meg mindentől.

Szeretjük õket akkor is, ha már nem mi vagyunk a legfontosabbak számukra,

ha más a gondolkodásmódjuk, ha más az életstílusuk, ha egészen mások, mint amilyennek elképzeltük, ha más úton akarnak járni, mint mi, ha egészen idegenek. Szeretjük őket, mert õk a Isten gyermekei, tulajdonai, akinek most visszaadjuk őket.

12. állomás

Az időseinkkel való törődéssel rengeteg kegyelmet szerezhetünk,

érettebbé, erősebbé válik személyiségünk, és példánkkal taníthatjuk a gyermekeinket. Az időseknek az a feladatuk, hogy Istent és az

Ő szeretetét jelenvalóvá: láthatóvá és érzékelhetővé tegyék.

13. állomás

Eljött a visszatekintés, a számadás ideje, vajon elvégeztük-e a nekünk szánt feladatokat? Azokat az ajándékokat, melyeket a Isten nekünk adott,

felismertük-e, és hálát tudtunk-e adni érte? Házasságunk kívülről bepatinázódott aranykelyhét áthatja-e a belső ragyogás, ahol a nehézségek elfogadása

áldozattá, engeszteléssé válhat?
Tudtunk-e a környezetünk, a világ számára erőt sugározni?

14. állomás

Istenem! Ha a páromra nézek, megláthatlak mögötte Téged. Érzem, hogy szereted őt, fontos Neked. Ez megváltoztat. Jézusom, Te azt mondod, elveszem a kőszívet és hússzívet adok helyette.
Ez a legnagyobb kívánságunk: Még jobban és jobban szeretni!

15. állomás

Az együtt töltött éveink alatt sok szép napot éltünk át. Gyakran örülünk egymásnak, és sokszor érezzük egymás szeretetét. Jó tudni, hogy van valaki, akire támaszkodhatok, akinek elmondhatom a gondolataimat, örömömet, akinek elsírhatom a keserűségemet. Köszönöm, hogy egymás számára teremtettél bennünket, hogy nemcsak múltunk, hanem közös jövőnk is van.
Együtt öregedhetünk. Köszönjük, Istenünk, hogy a nehéz időben is mellettünk állsz. Meghallgatod, amikor örülünk vagy sírunk, s akkor is házaspárként tekintesz ránk, amikor a mi szívünk távol van egymástól.

Az egyik állomásnál

Kápolna

Mese a boldog családi élet titkáról

Mese a hordóról

Amikor ütött az öregapa órája, magához hívta mid az három fiát, és így szólt hozzájuk:

-        Gyermekeim, én meghalok. Hallgassátok meg, milyen mesét mondok nektek, mielőtt végleg lehunyom a szemem. Jól figyeljetek, mert szeretném, ha azután megmagyaráznátok a mese értelemét.

A fiúk az apjukra szegezték tekintetüket. Az öreg hosszan nézett rájuk, majd hozzáfogott a meséhez:

-        Az erdőben nőtt egy tölgyfa. Nagy fa volt. Hatalmas ágairól úgy hullott a makk, akár a záporeső. Gyökerei a föld legmélyéről szívták magukba az éltető nedvet. a vihar meg-megrázta, de nem bírt vele. Egyszer egy favágó került az erdőbe. Szemügyre vette a tölgyet nekigyürkőzött, meglendítette a szekercéjét, és hozzálátott, hogy kivágja. Estére le is döntötte. Megnyeste az ágait, törzsét pedig a fűrészmalomba szállítatta. Szép szál deszkákat vágott belőle. ősszel beállított a fűrészmalomba egy kádár, felrakta a deszkákat a kocsijára, és magával vitte. Azután a műhelyében hordódongákat faragott a deszkából, abroncsokat készített és egy nagy hordót illesztett össze belőlük. Azután minden ősszel pezsgő újbort öntött ebbe a hordóba, és eladta a parasztoknak esküvő, névnap, emléktor alkalmából. így ment ez mindaddig, míg ép volt a hordó. Egyszer azonban csak úgy magától eltört az egyik abroncs és a dongák meglazultak. a bor kifolyt és a hordó fája kiszáradt. Mire a kádár észbe kapott, hogy új abroncsot rakjon a hordóra már szétestek a dongái. a gyerekek széthordták abroncsait és az utcán gurigáztak vele, a gazdasszony pedig feltüzelte a szép hordó dongáit és fenekét. Most pedig magyarázzátok meg nekem, mit jelent ez a mese!

Törte a fejét az három fiútestvér, de egyik sem tudta megfejteni az apai mese értelmét, akkor az öregapa fejét csóválva így szólt:

-         Fiatalok vagytok még, azért nem jöttetek rá. Megmagyarázom hát nektek, mit is akartam én nektek ezzel a mesével mondani: az erdő magas fáival a mi országunk. Hatalmas egy erdő. Fái magasra nőnek. A hordó a család a dongái mi vagyunk, abroncsai az egyetértést, a bor pedig az örömöt és a boldog életet jelenti. amíg a családban egyetértés van, addig boldog az életük. Az a ház, amelyből hiányzik az egyetértés - tűzre való. Vigyázzatok a hordó abroncsaira, gyermekeim!

A legöregebb fiú megcsókolta az idős édesapa arcát és azt felelte:

-        Köszönjük neked apánk, a bölcs tanácsot. amíg élünk el nem felejtjük!

(bolgár népmese)

Angyal és ördög

Nagy tanácskozás folyt a mennyországban. Valamennyi fehér szárnyas angyal együtt volt. A Jó Isten így szólt hozzájuk:
Angyalok!
– Angyalok! A pokol leggonoszabb ördögét kell megmenteni. Ki vállalkozik rá közületek? A kis angyalok szolgálatkészen így feleltek: – Én is! Én is! Én is! – Csakhogy nem olyan egyszerű a dolog – folytatta a jó Isten – Aki vállalkozik, és nem képes megjavítani az ördögöt, annak vele együtt a pokolba kell süllyednie. Bukott angyal lesz belőle.

Erre azonnal visszahúzódtak az angyalok.
– Azt már nem – kiáltották – Ilyen nagy dologra nem vállalkozunk. – Senki sincsen közületek, aki mégis meg merné próbálni? – kérdezte az Isten.
Ekkor előlépett egy selymes fürtű, liliomfehér ruhába öltözött szépséges kis angyalka és így szólt: – Én vállalom!

A jó Isten szeretettel megsimogatta és csak annyit mondott: – Menj hát!
A pokol leggonoszabb ördöge éppen egy fiúval verekedett. Úgy tépázta szegény gyereket, hogy az keservesen sírt–rítt. Az angyalka, aki épp akkor szállt le a mennyországból, oda állt a fiú elé, hogy megvédje őt. Nosza, több sem kellett az ördögnek.
Haragosan rákiáltott: – Elmenj innét, mert mindjárt rád kerül a sor!
– Üss inkább engem, csak ezt a szegény fiút ne bántsd.
– Azt éppen megkaphatod – felelte az ördög. Elengedte a fiút, és az angyalt kezdte ütlegelni. Mikor látta, hogy hagyja magát, türelmetlenül rászólt:
– Ugyan miért nem sírsz már, talán bizony nem érzed eléggé?
– Azért nem sírok, mert nem akarom, hogy a jó Isten meghallja a sírásomat, és téged megbüntessen. – felelte az angyal. Az ördög erre elengedte és nem verte tovább.
Nagy csoport fiút pillantottak meg, akik a mezőn játszadoztak.
– Meglásd milyen ijedten fognak szétrebbenni. – mondta az ördög és köveket hajigált feléjük. Az angyal erre eléje állt, úgy hogy a kövek mind őt érték el. Egészen véres lett a ruhája.
– De buta vagy – bosszankodott az ördög. – talán bizony nem fájnak neked az ütések? Miért nem engeded, hogy őket érjék a kövek?
– Én azért vagyok itt, hogy mindenkinek a fájdalmát átvegyem – felelte szelíden az angyal. Az ördög erre fölhagyott a kődobálással. Csakhogy most egy szépséges rózsatövet pillantott meg, hát neki akart esni, hogy letépje az épp hasadni készülő bimbócskát. Az angyal megint eléje állt.
– Inkább a szárnyaimat tépd ki – könyörgött neki.
– Hogyan röpülsz akkor vissza a mennyországba?
A kis angyalka bánatosan nézett reá. – Ha te nem javulsz meg, nekem nincsen helyem többé a mennyországban. Ez esetben én is a pokolba kerülök veled.
A gonosz ördög nevetett. – Gyere, csak gyere!
És magával vonszolta. Egyszerre óriási szélvihar támadt. A fák, bokrok csakúgy hajladoztak. Villámlás, mennydörgés rázta meg az eget. Zuhogott az eső. Az angyal a testével védte meg az ördögöt az eső elől. Az ördög csodálkozott ezen.
– Miét nem véded inkább önmagadat? Hiszen rossz voltam hozzád, ütöttelek és köveket hajigáltam feléd.
– Nekem az a hivatásom, hogy jó legyek, mindent eltűrjek és megbocsássak. – felelt az angyal.
Az ördög szégyenkezve kullogott mellette. Így értek egyre közelebb a pokol felé. Nagy piros lángnyelvek csaptak feléjük.
Az ördög egyszerre felkiáltott: – Forduljunk vissza. Nem akarom, hogy te is ide kerülj a gonoszok közé. De már késő volt. Egész csoport ördög tartott feléjük. Körül fogták az angyalt és meg akarták cibálni fehér szárnyait. De az ördög, aki vele volt nem engedte őt bántani. A többi persze nevetett.
– Eredj, hajíts köveket a játszadozó fiúk közé, mert neked az a hivatásod, hogy rossz légy! –mondták neki.
– Nem megyek! – felelte az ördög – Soha többé nem bántom őket.
– Tépd le a rózsatő hasadó bimbócskáit! – küldték a többiek.
– A rózsatövet sem bántom soha többé! – válaszolta az ördög és nem tágított az angyal mellől. Erre valamennyi ördög neki esett az angyalnak és ütötték, verték. De az ördög eléje állt úgy, hogy őt érjék az ütések. Már csupa vér volt a ruhája és a vér lemosta róla a fekete színt. Mikor a gonosz ördögök ezt látták, ijedten futottak vissza a pokolba. S alighogy odaértek, hatalmas robaj, dübörgés hallatszott és a pokol valamennyi ördögével együtt eltűnt. Az angyalka pedig nagy diadallal vitte magával a legrosszabb ördögöt, akit ő váltott meg és fölszállt vele a mennyországba.

Ki vagyok én?

Ki vagyok valójában? 
Egy keresztény, magyar nő. Egy anya és apa lánya, egy férjnek a felesége, segítőtársa, a gyermekeim, fiaim anyja, egy gyülekezetnek, egy közösségnek a tagja, családom tagja, barátaim barátja, néha lelki társa. Ezen a téren belül zajlik az életem. Ezek behatárolják és egyben meghatározzák a helyemet, helyzetemet, és ebből következően a feladatomat, a küldetésemet is, ha tetszik: az életem értelmét. A kérdés az: látom-e ezt, elfogadom-e ezt, és azt végzem-e, amit Isten adott nekem, képes vagyok-e rá, van-e hozzá elég erőm, energiám. Mert mindez nem véletlen, nem én határoztam meg a szüleimet, azt se, hogy magyarnak szülessek, hogy éppen most éljek. Mindez Isten terve az életemben. Ezt hiszem és vallom. Ha pedig Ő rendelkezett így, akkor az csak jó lehet. Küzdök-e a sorsom ellen vagy megelégszem azzal amit kaptam, hiszem-e hogy Isten mindenkinek annyit ad amennyire szüksége van, legyenek ezek akár nehézségek, akár jó dolgok. Tudom-e hol a helyem az életben, a családomban, a
gyülekezetemben, küzdök.e ellene holott Isten rendelése világos hisz ő helyezett oda ahol most vagyok. El tudom-e fogadni tőle ezt feltétel nélkül engedelmesen vagy kapálózók ellene. Látom-e Isten munkáját az életemben vagy megkeserítenek a hétköznapok nehézségei, problémái, nem látom a felkelő napot a szürke felhőktől és elveszettnek érzem magam, pedig Isten velem van és őrzi minden léptemet, vezet, vigyázz rám.

Idézet Cseri Kálmántól: 
Vannak emberek, akik egyfolytában tiltakoznak a helyük, a helyzetük, a nemük - akármi ellen, ami adottság. A hívő ember tudja, hogy ez nem véletlen, Isten rendelkezett így. Akkor ez jó. Akkor azt kérdezem tőle, hogy most ezen belül mit akarsz, hogy cselekedjem, mert akkor azt akarom cselekedni. S ha megérti valaki az Istentől kapott feladatát és küldetését, akkor könnyű lesz neki helytállnia, ott,
ahova Isten állította, bármilyen körülmények között is. Az ilyen ember nem fog menekülni sem a házasságából, sem a hazájából, sem nem akarja magát férfi létére nővé operáltatni vagy fordítva. Tudja, hogy ki, tudja, hol a helye, mi a feladata, és mindezt Istentől fogadja. Tehát akkor ez jó, ha Isten rendelkezett így. Ezek az emberek hihetetlen nehézségeket is kibírnak, ráadásul örömmel. Ezek az emberek elégedettek, mert nekik a kevés is elég (a másiknak meg a sok is mindig kevés), mert tudják, hogy kik, kikké akarja formálni őket Isten, hol a helyük, mit jelent helytállni, és így lehetnek igazán áldássá.

Hidd el jó helyen vagy ott ahová Isten keze rendelt, és töltsd be küldetésed élettel és szeretettel!

És még egy vers:

KI vagyok én?
Ki vagyok én?
Kiért meghalt a MESTER?
Életét áldozta értem,
hogy VELE és BENNE éljek!
Hirdessem ennek a világnak:
szegezze tekintetét a Golgotára!
Én már odatettem az életem
s Ő befedezi vérével lényemet.

Ki vagyok én?
Kit elválasztott az ISTEN?
Elpecsételt önmagának,
hogy VELE karöltve járjak.
Megszentelte szívem s ajkam:
áldjam nevét, dicséretét versbe írjam.
Én már NEKI adtam az életem
s Ő jobbjával támogat engemet.
Ladányi Andrásné Ági verse