A foltmanók kicsi, fából készült emberkék voltak. Mindannyian Éli
fafaragómester keze alól kerültek ki. A mester műhelye messze fent a hegyen
állt, ahonnan szép kilátás nyílt a foltmanók kicsi falujára. Mindegyik manó
másmilyen volt. Egyiknek nagy volt az orra, a másiknak a szája. Némelyek
magasak voltak, mások pedig alacsonyak. Egyesek kalapot hordtak, míg mások
kabátot viseltek. Két dolog azonban közös volt bennük: ugyanaz a fafaragó
készítette őket és ugyanabban a faluban laktak.
A foltmanók egész életükben, minden áldott nap matricákat osztogattak
egymásnak. Minden manónak volt egy doboza tele arany csillag matricával, és egy
másik doboza tele szürke pontokkal. Naphosszat a falut járták, és mást sem
csináltak, mint csillagokat vagy pontokat ragasztgattak egymásra.
A csinosak és jóvágásúak, akik szépen csiszoltak és fényesre festettek voltak,
mindig csillagot kaptak. De akik érdes fából készültek, vagy már pattogott
róluk a festék, azok bizony csak szürke pontra számíthattak.
A tehetségesek is csillagot kaptak. Némelyikük könnyedén a feje fölé emelt
hatalmas fa rudakat vagy átugrott magas dobozok fölött. Mások bonyolult
szavakat használtak vagy gyönyörű dalokat énekeltek. Őket mindenki elárasztotta
csillaggal.
Némely foltmanónak az egész testét csillagok borították! Persze mindig nagyon
jól érezték magukat, amikor csillagot kaptak. Így aztán újabb és újabb dolgokat
találtak ki, hogy ismét kiérdemeljék a csillagot.
Mások viszont nem voltak olyan ügyesek. Nekik mindig csak szürke pont jutott.
Pancsinelló is egy ilyen foltmanó volt. Próbált magasra ugrani, de mindig csak
nagyot esett. Erre persze rögtön köré gyűltek néhányan, hogy ráragasszanak
egy-egy szürke pontot. Néha eséskor megkarcolta a testét. Ilyenkor újabb
pontokkal halmozták el.
Aztán, ha megpróbálta kimagyarázni az esetet, biztos valamit bután fogalmazott
meg, amiért persze még több pontot ragasztottak rá. Egy idő után olyan sok
szürke pont lett rajta, hogy már az utcára sem mert kimenni. Félt, hogy valamit
megint elügyetlenkedik, például elfelejt sapkát húzni, vagy belelép egy
tócsába, és ezzel még több rossz pontot szerez. Sőt, néha már minden ok nélkül
is ráragasztottak egy-egy szürke pontot, pusztán ezért, mert látták, hogy már
úgyis olyan sok van rajta.
– Sok szürke pontot érdemel – mondogatták egymásnak. – Ő aztán tényleg nem
jó foltmanó!
Egy idő után már maga Pancsinelló is elhitte ezt.
– Nem vagyok jó foltmanó – gondolta.
Amikor nagy ritkán kiment az utcára, csak olyan manókkal lófrált, akiken
szintén sok szürke pont volt. Köztük jobban érezte magát.
Egy nap találkozott egy olyan manóval, aki egészen más volt, mint a többi. Nem
volt rajta sem csillag, sem pont. Egyszerűen famanó volt. Lúciának hívták. Nem
mintha az emberek nem ragasztottak volna rá matricákat – csak azok egyszerűen
nem maradtak meg rajta! Némely manó emiatt felnézett rá és ragasztott rá egy
csillagot. De a csillag leesett! Mások lenézték, mert nem volt egy csillaga
sem, és raktak rá egy szürke pontot. Ám az is leesett!
– Én is ilyen akarok lenni! – gondolta Pancsinelló. – Nem akarom, hogy mások
jeleket rakjanak rám!
Megkérdezte a matrica nélküli famanót, hogyan lehetséges az, hogy neki nincs
egyetlen matricája sem.
– Ó, nem nagy ügy! – válaszolta Lúcia. – Egyszerűen csak mindennap
meglátogatom Élit.
– Élit?
– Igen, Élit, a fafaragót. Jót ücsörgök a műhelyében.
– De miért?
– Majd megtudod! Menj el hozzá, fel a hegyre!
Ezzel a matrica nélküli famanó megfordult és elment.
– Szerinted egyáltalán szóba áll majd velem? – kiáltott utána Pancsinelló.
De Lúcia ezt már nem hallotta meg.
Így aztán Pancsinelló hazament. Leült az ablak elé, és nézte, hogyan
rohangálnak ide-oda a manók, csillagokat és szürke pontokat osztogatva
egymásnak. „Ez így nincs rendjén” – suttogta, és elhatározta, hogy elmegy
Élihez.
Felkapaszkodott a hegytetőre vezető keskeny ösvényen, és belépett a nagy
műhelybe.
Szeme-szája elállt a csodálkozástól az óriási bútorok láttán. A hokedli a feje
búbjáig ért. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy rálásson a munkapadra. A
kalapács nyele olyan hosszú volt, mint az ő karja. Pancsinelló nyelt egy
nagyot, és elindult kifelé.
Ekkor meghallotta a nevét.
– Pancsinelló! – hallatszott egy mély, erős hang.
Pancsinelló megállt.
– Pancsinelló! Örülök, hogy látlak! Gyere közelebb, hadd nézlek meg!
Pancsinelló lassan megfordult, és ránézett a nagydarab, szakállas mesterre.
– Te tudod a nevemet? – kérdezte a kis manó.
– Persze, hogy tudom! Én alkottalak!
Éli lehajolt, felemelte és maga mellé ültette a padra.
– Hm… – szólalt meg a mester elgondolkozva, miközben a szürke pontokat
nézte. – Úgy látom, gyűjtöttél néhány rossz pontot!
– Nem akartam, Éli! Tényleg nagyon próbáltam jó lenni!
– Gyermekem, előttem nem kell védekezned. Én nem foglalkozom azzal, hogy mit
gondolnak rólad a foltmanók.
– Tényleg?
– Tényleg. És neked sem kellene. Hát kik ők, hogy jó vagy rossz pontokat
osztogassanak? Ők is ugyanolyan foltmanók, mint te. Amit ők gondolnak, az
semmit sem számít, Pancsinelló. Csak az számít, amit én gondolok. És szerintem
te nagyon értékes manó vagy!
Pancsinelló felnevetett.
– Én értékes?! Ugyan mitől? Nem tudok gyorsan járni. Nem tudok magasra ugrani.
A festék repedezik rajtam. Mit számítok én neked?
Éli Pancsinellóra nézett, rátette kezét a kis favállakra, majd nagyon lassan
így szólt:
– Az enyém vagy! Ezért vagy értékes nekem.
Pancsinellóra még soha senki nem nézett így – különösen nem az, aki alkotta
őt. Nem is tudta, mit mondjon.
– Mindennap vártam, hogy eljössz! – folytatta Éli.
– Azért jöttem el, mert találkoztam valakivel, akin nem voltak matricák –
mondta Pancsinelló.
– Tudom. Mesélt rólad.
– Rajta miért nem tapadnak meg a matricák?
A fafaragó nagyon kedvesen beszélt:
– Azért, mert elhatározta, hogy neki fontosabb az, amit én gondolok róla, mint
az, amit mások. A matricák csak akkor ragadnak rád, ha hagyod.
– Micsoda?
– A matricák csak akkor ragadnak rád, ha fontosak neked. Minél jobban bízol az
én szeretetemben, annál kevesebbet aggódsz a matricák miatt. Érted?
– Hát, még nem nagyon…
Éli elmosolyodott.
– Idővel majd megérted. Most még tele vagy szürke pontokkal. Egyelőre elég, ha
minden nap eljössz hozzám, hogy emlékeztethesselek rá, mennyire fontos vagy
nekem.
Éli letette Pancsinellót a földre.
– Ne felejtsd el – mondta, miközben a foltmanó elindult az ajtó felé –, hogy
nagyon értékes vagy, mert én alkottalak! És én sohasem hibázom!
Pancsinelló nem állt meg, de magában ezt gondolta:
– Azt hiszem, komolyan mondja!
És miközben ezt gondolta, már le is gurult róla egy szürke pont.
