 |
| Tintoretto: A lábmosás |
Camus vallja egyik
könyvében: hogy elviselhessem a világot, szükségem van a holdra, a boldogságra
vagy a halhatatlanságra; valamire, ami talán őrültség, de nem erről a világról
való.
Az Utolsó Vacsora
termében ilyet találunk. Jézus mossa apostolai lábát. Testévé változtatja a
kenyeret. S innen megy az Úr az olajfák közé és sír.
A világ
elviseléséhez szükségünk van erre a lábakat mosó Szeretetre. A hozzánk hajló
Szeretetre. A szeretetre, amely kenyérré lett értünk. Nem a világból való az
ilyen Szeretet. Kell nekünk. Megtaláljuk nagycsütörtökön Krisztus szívében.
És amikor nincs
nagycsütörtök? Akkor nekünk, keresztényeknek kell nem evilági szeretetben
élnünk. Ő akarja: „Példát adtam nektek,
hogy amit én tettem veletek, ti is úgy cselekedjetek. Amint én szerettelek
benneteket, ti is úgy szeressétek egymást.”
Csak akkor
elviselhető a világ, ha szolgáljuk egymást, lehajlunk egymás gyengeségeihez,
poros lábaihoz, nyűgös gondjaihoz, idegességeihez, bűneihez, rútságaihoz.
Kenyérré nem
válhatunk, de adnunk kell erőnket, gondolatainkat, segítségünket, pénzünket,
ajándékainkat, amelyekben mi vagyunk. – Életévé lenni másoknak, legalább
egynek, kettőnek, néhánynak.
Értem már Jézus,
nagycsütörtöki parancsodat. Értem, és Te kellesz nekünk, nem a hold, a csillagok,
nem a boldogság, nem a halhatatlanság, nem valami emberi őrültség, hanem
lábunkat is kész megmosni szereteted.
Te kellesz, aki
nem e világból való, de e világban szerető, hozzánk hajló Szeretet vagy.
Kenyerünkké leszel és sírsz értünk.
Uram, hogy elviselhető
legyen ez a világ, nekünk is így kell szeretnünk egymást…
Mikor lesz bennünk
lábakat megmosó szeretet?
Mácz István
