Csak mert valaki nem úgy szeret 

téged, ahogy te szeretnéd, 

az még nem jelenti, 

hogy nem szeret téged szíve minden szeretetével. 

(Gabriel García Márquez)

A lábakat mosó szeretet

Tintoretto: A lábmosás

Camus vallja egyik könyvében: hogy elviselhessem a világot, szükségem van a holdra, a boldogságra vagy a halhatatlanságra; valamire, ami talán őrültség, de nem erről a világról való.

Az Utolsó Vacsora termében ilyet találunk. Jézus mossa apostolai lábát. Testévé változtatja a kenyeret. S innen megy az Úr az olajfák közé és sír.

A világ elviseléséhez szükségünk van erre a lábakat mosó Szeretetre. A hozzánk hajló Szeretetre. A szeretetre, amely kenyérré lett értünk. Nem a világból való az ilyen Szeretet. Kell nekünk. Megtaláljuk nagycsütörtökön Krisztus szívében.

És amikor nincs nagycsütörtök? Akkor nekünk, keresztényeknek kell nem evilági szeretetben élnünk. Ő akarja: „Példát adtam nektek, hogy amit én tettem veletek, ti is úgy cselekedjetek. Amint én szerettelek benneteket, ti is úgy szeressétek egymást.”

Csak akkor elviselhető a világ, ha szolgáljuk egymást, lehajlunk egymás gyengeségeihez, poros lábaihoz, nyűgös gondjaihoz, idegességeihez, bűneihez, rútságaihoz.

Kenyérré nem válhatunk, de adnunk kell erőnket, gondolatainkat, segítségünket, pénzünket, ajándékainkat, amelyekben mi vagyunk. – Életévé lenni másoknak, legalább egynek, kettőnek, néhánynak.

Értem már Jézus, nagycsütörtöki parancsodat. Értem, és Te kellesz nekünk, nem a hold, a csillagok, nem a boldogság, nem a halhatatlanság, nem valami emberi őrültség, hanem lábunkat is kész megmosni szereteted.

Te kellesz, aki nem e világból való, de e világban szerető, hozzánk hajló Szeretet vagy. Kenyerünkké leszel és sírsz értünk.

Uram, hogy elviselhető legyen ez a világ, nekünk is így kell szeretnünk egymást…

Mikor lesz bennünk lábakat megmosó szeretet?

Mácz István

A párhuzamos utak a szeretet végtelenjében találkoznak

A párhuzamos utak a szeretet végtelenjében találkoznak 

Honnan jutott eszembe a fenti állítás? Olvastam Mándy Iván Isten című elbeszélését, amelyben írja, – gyerekkora óta mindig készült egy beszélgetésre Istennel. Remélte, egyszer majd leülnek valahol. Azt tapasztalta: „Ő nem fordul el tőlem” – akárhol is akadnának össze. Képzeletében egy kávéházi asztalnál ülnének együtt. Semmit nem kérdezne. Hátha összekapnának egy feleletén, bár vallja: „Mindig csak azzal tudtam igazán veszekedni, akit szerettem.” Inkább majd hallgatnak. Felállnak mindketten. „Ő is megy tovább a maga útján, és én is.” Botránkozzunk az idézett mondaton? Mindegyik, az Isten és az ember megy tovább a maga útján. És ekkor merült föl bennem a kérdés: nem párhuzamos a két út? Isten célja vajon más, mint az emberé? Helyesebben: az ember lényénél, lényegénél fogva nem azt akarja (akarhat mást?) mint Teremtője? Párhuzamos tehát a két út. Ha ez így igaz, akkor nem csupán a párhuzamos vonalak találkoznak a végtelenben, hanem a szeretet végtelenjében Isten és az Ember útja összeér.
Mándy Iván: Isten