Honnan jutott eszembe a fenti állítás? Olvastam Mándy Iván Isten című elbeszélését, amelyben írja, – gyerekkora óta mindig készült egy beszélgetésre Istennel. Remélte, egyszer majd leülnek valahol. Azt tapasztalta: „Ő nem fordul el tőlem” – akárhol is akadnának össze. Képzeletében egy kávéházi asztalnál ülnének együtt. Semmit nem kérdezne. Hátha összekapnának egy feleletén, bár vallja: „Mindig csak azzal tudtam igazán veszekedni, akit szerettem.” Inkább majd hallgatnak. Felállnak mindketten. „Ő is megy tovább a maga útján, és én is.” Botránkozzunk az idézett mondaton? Mindegyik, az Isten és az ember megy tovább a maga útján. És ekkor merült föl bennem a kérdés: nem párhuzamos a két út? Isten célja vajon más, mint az emberé? Helyesebben: az ember lényénél, lényegénél fogva nem azt akarja (akarhat mást?) mint Teremtője? Párhuzamos tehát a két út. Ha ez így igaz, akkor nem csupán a párhuzamos vonalak találkoznak a végtelenben, hanem a szeretet végtelenjében Isten és az Ember útja összeér.
Mándy Iván: Isten
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése